Sosem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz újra visszanyerni a „normális” alakomat a szülés után. Persze mi számít normálisnak? Ne gondoljátok, hogy hajszolnám a vékonyságot, rettentő büszke vagyok arra, hogy anyuka vagyok, így nem főként a hiúság beszél belőlem.

Világ életemben 36-os méret voltam, sosem híztam eddig néhány kilónál többet, amihez nyilván a sportolás is hozzájárult, hiszen 14 éves korom óta rendszeresen, versenyszerűen sportoltam. A terhesség alatt is mozogtam, konditerembe jártam személyi edzőhöz, és magamtól is edzettem, amennyit a pocakomtól tudtam.

Azt gondoltam, sima ügy lesz a szülés után, kilibbenek majd a kórházból a korábbi ruháimban, és a rajtam maradt pár kilótól hamar és könnyen megszabadulok. Hát, a libbenés és a korábbi 36-os ruháim a kanyarban sem voltak, az agyonhordott, kinyúlt macskanadrágomban bandukoltunk haza a hasamat fogva, természetesen nagyon boldoganJ.

Aztán a 6 hét leteltével alig vártam, hogy megkapjam az áment a dokimtól, hogy nekiállhatok sportolni, persze csak óvatosan. Futásnak is eredtem itthon egyből, majd azzal szembesültem, hogy 100 méter után elfogyott a szusz, a melleim pedig mintha önálló életre keltek volna. Legközelebb már két sportmelltartóval támadtam a kilométereket, amiket egyre könnyebb volt legyűrni. Nem nagyképűzök persze, 3 km-nél messzebbre nem jutottam egyelőre, de nekem most az is kiválóan megfelel.

Pár nap után azonban nagyon rám ijesztett Lujzi, mintha kevesebb lett volna a tejem, ami persze lehet, hogy betudható volt egy akkori növekedési ugrásnak, de én egyből a futást gyanúsítottam meg, és egy időre le is álltam vele. Inkább itthon tornázok lelkesen a pink szőnyegemen a pink labdámmal, mellettem a hintaszékben kalimpáló Lujzussal. Ilyenkor szinte vánszorognak a percek, fújtatok a kimerültségtől, és folyton azon gondolkodom, hogy a fenébe tűnhettek így el az izmaim. De újabb lendületet veszek, felidézve magamban a kórházi tartózkodásom legborzasztóbb mondatát, ami a szülés után másnap hangzott el egy kedves nővérkétől, aki épp kicserélte a kötést a sebemen: „Anyuka, legyen kedves, húzza fel a hasát!”. No, ez a mondat beleégett az öntudatomba, és újabb svungot szokott adni edzés közben. Ahogy az olyan élmények is, mint amit pár hete éltem át.

Egyik nap az ágyban feküdtem hanyatt – ez persze felesleges információ, mert hogyan is tudnék máshogyan feküdni?? – amikor azt hiszem, kitapintottam valamelyik belső szervemet a nem létező hasizmaim alatt. Rettentően megijedtem, mondanom sem kell, mert ez idáig világ életemben viseltem ott néhány kockányi hasizmot.

Egy szó, mint száz, azon vagyok, hogy visszanyerjem a régi formám. Egyrészt az írás elején említett hiúság is hajt, hogyne hajtana. Másrészt az a nem elhanyagolható motiváció is, hogy bár irtó mód szeretek vásárolni, de azért nonszensz lenne a korábbi ruhatáramat 1-2 mérettel nagyobbra cserélni. Szorgalmasan végigpróbálgattam őket már párszor, és megsúgtam nekik legutóbb, hogy azért ha lassan is, de haladok, és tavasz végén, nyár elején újra találkozunk!