Lujzi és a bogarak közös története épp olyan idős, mint Lujzi maga. A kis Móki ugyanis egy hemangiómával a hátán született, ami tulajdonképpen egy piros pötty, ami majd ovis korára el fog múlni. Viszont addig is ő a mi kis katicabogarunk, így kézenfekvő volt, hogy az első plüsse is katica legyen, hogy tologatós lepke helyett ő katicával csattog fel-alá a lakásban és még sorolhatnám. A kis pettyes jószágok mindig kiemelt figyelmet kapnak a meséskönyvekben is, ha Lujzi nézegeti őket.

Aztán egy nap Móki elkezdett félni a bogaraktól. Egy kis jelentéktelen fekete, beazonosíthatatlan bogárkával kezdődött minden, ami kívülről rá mert mászni a mamáék nappalijának az ablakára. No, ezek után Lujzi napokig,, hetekig az ablakra mutogatott, és ez az élmény szörnyű lavinát indított el a bogaras kapcsolataiban. Itthon szó szerint sírógörcsöt kapott, amikor egy kis hangya fel mert mászni a ház falán, és a kis pettyes haver is hamar persona non grata lett a meséskönyvekben, amiket gyorsan átlapozott.

Aztán egyszer csak helyreállt a rend, és újra spanolunk a hatlábúakkal. Most szép számmal lehet mifelénk új haverokra szert tenni, ugyanis májusban mindig nálunk napozik a magyarországi cincérpopuláció apraja és nagyja. Lujzi most már simán leguggol a nem is olyan kicsi, fekete csápos bogarakhoz, meg is pöckölgeti őket az ujjaival, Lujzaanyukája meg csak hüledezve csodálja bátorságát. Ezt a fóbiát tehát kinőttük, tücskök, bogarak rettegjetek!