Utoljára, azt hiszem, akkor éreztem magam ilyen szerencsétlennek, amikor kb. 8 évesen varrtam magamnak egy nadrágot. Egész egyszerűen megrajzoltam a nadrágot, majd kivágtam az anyagból kétszer, és összevarrtam. Talán voltam annyira igényes, hogy ki is fordítsam a végén, erre már nem emlékszem. Arra annál inkább, hogy diadalittasan kivonultam benne játszani, majd kb. 10 méter megtétele és egy kisebb szökkenés után lefeslett rólam…

Itt felhagytam a bonyolultabb dolgok varrásával, a kreatívkodásom mindeddig nélkülözte a varrógépet. Míg nem tavaly karácsonyra Lujza apukájától kaptam egyet ajándékba. Ne kérdezzétek, hogy miért pont varrógépet. Erősen kétlem, hogy bármikor is elejthettem efféle megjegyzést, de hát mégiscsak örülni kell minden ajándéknak. Bár nem agysebészet a varrás és a varrógép kezelése, amihez magyar nyelvű leírást is mellékeltek, én mégis megküzdöttem vele. Ezt a kis fehér könyvet rojtosra forgattam, a feltekert orsó behelyezése és az alsó szál felhozása című olvasmányoknál már magától kinyílik az útmutató. Ugyanis ez a két sarkalatos pontja a szerencsétlenkedésemnek. No de Lujzaanyukáját nem olyan fából faragták, hogy bármit is egykönnyen (vagy egyáltalán nem) feladjon, így hát szorgosan fűztem a tűbe a felső szálat, serényen tekertem a szélső gombot, hátha harminckettedszer szerencsém lesz, és felbukkan alulról az az alsó szál. Néha valóban felbukkant, ilyenkor persze fogalmam sem volt, hogy mit csináltam másként..

2 nap alatt azért megszületett a mestermű, elkészült Lujzus kiságyába az ütközésgátló. Nem rácsvédőnek hívom, így kevésbé kellemetlen a végeredmény. Mindenesetre a célnak megfelel, most már csak a hozzávaló kis kobakkal kéne megbeszélnem, hogy legyen kedves ott és reggelig aludni:)