Már ez elején szeretném leszögezni, hogy Lujzababa továbbra is egy tündér. Ahogy egyre több anyukával beszélgetek az egyre sokasodó élményeinkről, tényleg összetehetem a két kezem, mert Lujzus magától elalszik, ügyesen eszik, nem volt még beteg, a fogzást is egész jól viseli. A haja növekedése pedig továbbra sem zavarja, mert még mindig kopaszbarack, a feje búbján a kis kunkorral.

A végkifejlet

Viszont a teljes idillnek pár héttel ezelőtt azért búcsút mondtuk, ugyanis a kisasszony máig rejtélyes módon megtanult hisztizni. Az élet csodájának tartottam mindig is, ahogy egy kisbaba a maga tempójában haladva megteszi szépen sorban a fejlődésének megfelelő lépéseket, ahogy megtanul mosolyogni, használni a kezét, ahogy felfedezi a lábát, megfordul stb. Ezeknek mind körbeállva tapsol a család és a barátok, nyugtázva, hogy milyen ügyes ez a gyerek. No, a hiszti megtanulását szívesen kihagytam volna a sorból.. Apropó, azért elgondolkodtató, hogy ezek hogyan vannak a génjeinkbe kódolva, mert hogy ezt tőlünk nem tudta ellesni, az biztos. Irtó profi eszköztártat fejlesztett ki magának a kis gengszter rövid idő alatt:

- búgás, ami először csak az érzelmeinkre próbál hatni, hátha megesik rajta a szívünk,

- nyüsszögés, ami a búgásnál már kissé hangosabb zajkeltés,

- visongás, ami egyértelműen a fülünket, mint érzékszervet támadja,

- csapkodás, ez valamiféle keleti harci módszer kezdetleges változata,

- majd a legvégső fegyver: a feszengés, híd „építés”,

- és végül az utóbbi ötvözése égtelen üvöltéssel.

No nem mondom, hogy Anyu beszámolói szerint én nem vágtam magam földhöz egyszer sem, és nem kellett a Baross úton vonszolni, de nem gondoltam volna, hogy a NégyésfélhónaposLujzababa már most ilyen megfontoltan műveli a hiszti művészetét, és ki tudja, mi vár még ránk..

Az érintett, másik fél hozzáfűznivalója: "Aljas rágalom!"