Gyerekkoromban természetesnek tűnt, hogy Anyu főz otthon, addig Apa mindenféle mást csinál. Füvet nyír, sövényt vág, focizni megy, csupa elvileg férfias dolga van. A teóriám már elég hamar megdőlt, mikor kisgyerekként a babázás mellett a focilabda is ugyan úgy érdekelt minket, tizenévesen pedig már igazolt labdarúgóként rohangásztunk a pályán. (A többes szám a húgomra és barátnőimre vonatkozik, tehát nem csak én voltam/vagyok fura). Ahogy ez a talán fiús oldalam kibontakozott, úgy háttérbe szorultak bennem bizonyos női sztereotípiák, mint például a főzés szeretete. Kiskoromban még szívesen segítettem Anyunak a konyhában megcsinálni ezt-azt, de ahogy egyre telt az idő, abszolút elvesztettem minden érdeklődésemet a főzés iránt. Amikor elköltöztem otthonról, még könnyű volt arra fogni a dolgot, hogy de hát 1 vagy 2 főre nem érdemes főzni, meg ugye amúgy is mindenki a munkahelyén eszik, mennyivel egyszerűbb rendelni stb. Néha-néha persze megvillantottam tehetségemet én is, ami a borsó- és karfiollevesre, valamint a tonhalas tésztára és pirítósra korlátozódott. Ezeket istenien meg tudtam csinálni.
Közben az élet úgy hozta, hogy találkoztam Lujzaapukájával, aki egy született zseni a konyhában. Szerintem főzősműsorokon szocializálódott, és azóta is töretlen az érdeklődése a téma iránt. Kívülről fújja a különböző főzési eljárásokat, és imádja ezeket a gyakorlatba is átültetni. Olyan menüket rittyent össze itthon, ha van ideje, hogy nem győzi fotózni az instára, hogy majomkodjon vele egy kicsit (bocsi Nyulas, ezt muszáj volt).
Szóval elgondolkodtam mostanában, amikor lassan időszerű lesz Lujzinak az anyatejen kívül mást is megkóstolni, hogy jól van-e ez így. Nem vagyok egy vérmes „szüfrazsett”, de az biztos, hogy nem élnek bennem a nemi sztereotípiák arra vonatkozóan, hogy a nőnek a konyhában a helye, mert akkor a férfiaknak meg állandóan vadászni és háborúzni kellene? De mégiscsak én vagyok Lujza anyukája, én vagyok vele itthon, és ha nem szeretném óvodás koráig ciciből etetni (na neeeeeeem), vagy folyamatosan bébiételt vásárolni (ezt seeeeem), akkor azért meg kell emberelnem magam, és alaposan kitanulni a főzés mesterségét. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy mióta itthon vagyok – 8 hónapos terhes korom óta – kénytelen voltam azért elkészíteni ezt-azt, hogy ne haljak itthon éhen. Nem olyan rossz tehát a helyzet, de van azért még tanulnivalóm a konyhában, amit szégyen ide vagy oda, valószínűleg a férjemtől fogok megtenni!
