Ezt a posztot kicsit azoknak is szánom, akik el sem tudják képzelni magukról, hogy mit kezdenének egy kisbabával, és heves szorongás fogja el őket, ha arra gondolnak, hogy hónapokig, évekig össze lesznek zárva egy légvédelmi szirénával. (Nem lenne fair, ha nem írnám le bíztatásul, hogy a mi Lujzababánk igazi békebeli sziréna, csak nagyritkán, a hadgyakorlatok idején a próbariasztásokra kapcsol be.)

Én azért ennyire nem voltam szélsőséges, de voltak azzal kapcsolatban aggályaim, hogy nem fogom-e egyedül érezni magam itthon, én, aki nem tud elülni a fenekén egy percig, aki imád másokhoz beszélni, és aki rögtön azon töri a fejét egy nagy projekt befejezésekor, hogy jó, hát most akkor mit csináljunk. (Ez tényleg így történt szó szerint, a legdurvább eset talán a 7 évnyi tanulást és kutatást lezáró sikeres doktori védésemet követő délután jött el, amikor hazaérkezve egy láblógatós lightos délután helyett elkezdtem azon gondolkodni, hogy rettentően unatkozom.  No, itt én is azt gondoltam, hogy nem vagyok teljesen normális.)

Évek óta vágytam már egy kisbabára, és végül úgy érzem, minden tekintetben a legmegfelelőbb pillanatban érkezett meg hozzánk Lujzi. Madarat lehetett volna fogatni velem, amikor megláttam azt a bizonyos két csíkot. A terhesség sem volt szerencsére megerőltető, egy hónapon keresztül hánytam csak reggelente, és a szagok közül is egyetlen egyre voltam érzékeny, a kipufogógáz és benzin szagára. Naná, hogy én voltam az EYOF előtt a fáklyafutás-felelős. Több héten keresztül öntögettem a benzinkeveréket és jártam a vidéket a hightech fáklyánkkal J.

Olyan igazán átszellemülős, babavárós hangulat azonban nem kerített hatalmába, talán túl elfoglalt voltam. Aggódtam is egy kicsit, hogy mi lesz, ha megszületik ez a kungfupanda kislány, akinek a csuklásán és karatemozdulatain kívül nem sok mindent éreztem, persze a határtalan boldogságon kívül. Mi nem hallgattunk komolyzenét, inkább Halott Pénzt, nem énekeltem neki dallamos gyerekdalokat, inkább komoly, akkor még egyoldalú beszélgetéseket folytattunk a fürdőkádban, hogy a kisasszony legyen kedves megvárni a kiírt napot a születéssel. Aztán ahogy közeledett a 9. hónap vége, és be is költöztünk már a Lujzikompatibilis új kuckónkba, inkább arról próbáltam meggyőzni, hogy jöjjön inkább ki hamarabb, hiszen már úgy várjuk, anyukája meg majdnem kidurran.

Aztán január 20-án, egy nappal a megjósolt dátum után 9 óra 21 perckor felsírt a ráncos kis dínófejű Lujzi, beindult a hormonáradat, és robbant a cukiságbomba. Onnéttól kezdve egy szempillantásnyi időre sem jutott eszembe, hogy kétségbe essek, vagy hogy amit átélünk, az nem a világ legcsodálatosabb és legtermészetesebb dolga. Magától értetődően telnek a délelőttök együtt kettesben itthon, aztán apával és a családunk többi tagjával, barátokkal a délutánok és esték. Kicsit fura volt olvasni a feladataimat átvevő új kolleginától, hogy az én titulusom immár az ő e-mail aláírásában szerepel a neve alatt, de tudom, hogy a legjobb kezekben vannak a korábbi feladataim. Remélem, hogy Lujzikisasszony is a legjobb kezekben van nálam, jobban mondva most a játszófészkében, ahol már jelzi, hogy anya legyen kedves újra megpörgetni a baglyos, macis, elefántos zenélő forgókát, mert rettenetesen unatkozik J

Végezetül pedig néhány tipp, hogy honnét szerezhetünk be hasznos információkat a babavárás időszakában:

- A szülésfelkészítő tanfolyamon elsajátíthattuk, miként kell újraéleszteni, milyen lesz a szülés – ezt persze lehetetlen körbeírni –, hogyan kell helyesen szoptatni, milyen papírügyeket kell intézni stb. Szorgalmasan is jártunk Lujzaapukával mindketten, valóban hasznos infókat kaptunk.

- A védőnővel való találkozások alkalmával is sok, a valóságban hasznosítható tudnivaló előkerült, Jutka néni egy szuper nőci, mindig kipanaszkodta magát, hogy a második emeleten lakunk, és egy csésze tea kíséretében igazán jókat beszélgettünk. Nem dorgált meg, ha többet híztam a kelleténél, inkább odaadó gondoskodással adta át a tudását, hogy felkészülten várhassam a babámat.

- Az internetes oldalakon is hasznos dolgokat olvastam, esténként például mindig felolvastuk egymásnak Lujzaapukájával, hogy most éppen milyen fejlődési lépés zajlik a pocakomban. A fórumokat és egyéb okosságokat ontó oldalakat messziről elkerültem, találtam 2-3 olyan site-ot, ahol orvosok vagy védőnők írásaiból tájékozódhattam.

- Aztán jön a sok jó tanács a családtagoktól, barátoktól, ismerősöktől, mit hogyan csináltak ők anno.

De megnyugtatok mindenkit: a saját kisbabánknak mi vagyunk a legjobb anyukák!

Lujza kisasszony még a pocakomban volt, amikor a nagymamájával útnak indultunk az első nagy bevásárlásra, hogy megvegyük neki a babakelengyét, ennek részeként azt a tökéletes kabalát, ami a kiságyában vigyázza majd az álmát, és amit később rongyosra nyálazhat, rágcsálhat, szorongathat majd. Egy rózsaszín (hát milyen más) nyusziba szerettem bele egyből, ami mellé betársult egy kis ajándékba kapott elefánt is.

De az első igazi barát egy héliumos lufi lett. Történt ugyanis, hogy mikor a kis csemetét először vittük haza a nagyszülői házba, egy komoly fogadóbizottság várta a jövevényt. Mama és Papa készítettek Lujzinak egy welcome táblát és egy héliumos lufit. Ez a csillogó, rózsaszín luficsoda lett Lujzus első pajtása, hiszen a lágy szellőben izgett-mozgott, megcsillant rajta a napfény, így valóban szórakoztató jelenség lett számára. Órák hosszát nézegette, mosolygott rá, beszélt hozzá. Szívós kis luftballmot választottak anyuék, két egész hónapig bírta egy szusszal a nappalinkban Lujzi helye mellett. Persze most is megvan, újratöltette a Papa héliummal:)

A szoros barátságba betársult közben egy katica is. Lujzikánk hátán van ugyanis egy hemangioma nevű piros folt, ami kicsit nagyobb korára el fog majd tűnni. Addig is kis piros pöttyös katicánk van, akinek éppen ezért a keresztanyukám ajándékozott egy mosolygós katicabogár-plüsskabalát. Lujzi le sem tudta venni róla a szemét kezdetektől fogva, így ha a lufik ölni tudnának, azt hiszem, a katicabogár már nem lenne ilyen jó bőrben.

A nagyszülőknél lévő kiságyat szintén a csecsemős nővér keresztanyám felszerelte még egy különleges alkotással is azt az elvet vallva, hogy a kisbabák figyelmét a minél színesebb és tarkább tárgyak ragadják meg és kötik le. Természetesen igaza lett nagy bánatomra, mert a rettentő ronda orosz fali képet – vagy nem is tudom miféle szerzet – előszeretettel nézegeti Lujzi. Azt várom kétségbe esve, mikor fog megszólalni Lujzus, hogy „Bábuska”.

Mostanra persze már szép számú barátra tett szert a Mindjártháromhónapos babánk, a játszószőnyegén épp bagoly lóg fölötte, kapott azóta nyuszis nyunyókát is, így az első igazi barátok előtt sorra alakulnak ki azok a kötődések, amikre felnőtt korában mindig mosollyal fog visszagondolni  - ahogy Lujza anyukája a csücskére:)

Az új házunkban talán Lujzi szobájának a berendezésén gondolkodtam a legtöbbet. Nagyon szerettem volna valami igazán cukit, de nem túl rózsaszínt összehozni neki (a cuki talán összejött, a nem túl rózsaszín annál kevésbé), ahol melegségben, biztonságban érzi magát, és kislány korában is szívesen játszik majd. Az szempont volt, hogy ne legyen fullasztóan kislányos, inkább letisztult, a fehér domináljon, hiszen a kiegészítő színeket könnyebb cserélgetni, akár a bútorok, fal átfestésével, dekorálásával is. Egy biztos volt, hogy egyedire szeretném varázsolni a kis kuckóját, és olyan képekkel, tárgyakkal feldobni, amit saját kezűleg készítek el neki. Mivel Lujza apukája érettségizett rajzból – ezt mindig megjegyzi nekem, ezért kéretik észben tartani –, így ő is beszállt a kreatívkodásba, és együttes munkánkkal születtek meg a gyerekszobát díszítő fali képek. Jelenleg a kisasszony a szülői hálószobában alszik velünk, így ott rendeztük be az ideiglenes babasarkot.

A Pinterestről nagyon sok szuper képet letöltöttem inspirációnak, amik közül kiválasztottuk a mi kis Nyuszikánknak a legaranyosabbakat. Mivel ugye Nyuszinak és Rókusnak is hívjuk, egyértelmű volt, hogy lesz nyulas és rókás kép is:)

Olyan vízfestékes technikát választottunk, amivel szerintem kis kézügyességgel is csudiszép, igazán művészi hatású képeket lehet készíteni. Ezt szeretném most megmutatni Nektek.

Az akvarellképek elkészítéséhez tetszőleges méretű festővászonra és vízzel elmosható akvarellceruzákra lesz szükség, ezen kívül ecsetre, grafitceruzára, esetleg radírra és fekete (tus)filcre.

Festővászon, akvarellceruzák, ecset. A rajzoláshoz grafitceruza, radír, fekete filc. Másra nincs is szükség.

Első lépésként a festővászonra finom, halvány vonalakkal felrajzoljuk a képet. Ügyeljünk arra, hogy lehetőleg ne hibázzunk, mert a vászon nehezen radírozható, és ezzel a technikával nem vagy csak nagyon nehezen tudjuk elfedni a rossz helyre húzott vonalakat.

Ezzel a munka nehezét már le is tudtuk, innét következik az egyszerűbb, de annál látványosabb és élvezetesebb rész. A színesceruzákkal satírozzuk be a rajzunkat, ahogy szeretnénk kiszínezni, figyelve arra, hogy ne maszáljuk el a színeket és vonalakat az öklünkkel (célszerű balról jobbra haladni)! Ha készen vagyunk, fogjuk az ecsetet, mártsuk bele vízbe, kissé itassuk le egy papírtörlőn vagy zsebkendőn, és maszáljuk el vele a színes felületeket óvatosan. Az akvarell ceruzanyomok gyönyörűen vízfestékké fognak olvadni, így színátmeneteket, halványabb és sötétebb árnyalatokat is létre tudunk hozni. Aki most először fest ilyen technikával, azt javaslom, egy papíron próbálja ki, hogy is működik a festés, hogy magabiztosan bánjon az ecsettel élesben a vásznon!

Ha elkészültünk a festéssel, rövid száradási időt kivárva fekete tusfilccel kihúzhatjuk a minta kontúrjait, ha úgy jobban tetszik a kép.

A mi otthonunkban egy nagy nyuszis és elefántos kép készült, amik a kiságy fölött vigyáznak Lujzusra, négy kisebb képen pedig őzikét, nyuszit, rókát és a kötelező unikornist festettük meg. Rajzból Érettségizett Apuka festette kis szerelmének a lufis elefántot és a kis rókát, a többi Lujza anyukájának a műve.

Én beleszerettem ebbe a technikába, remélem, hogy Lujzinak is tetszeni fognak majd Apa és Anya alkotásai, ha kicsit nagyobb lesz! :)

Sosem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz újra visszanyerni a „normális” alakomat a szülés után. Persze mi számít normálisnak? Ne gondoljátok, hogy hajszolnám a vékonyságot, rettentő büszke vagyok arra, hogy anyuka vagyok, így nem főként a hiúság beszél belőlem.

Világ életemben 36-os méret voltam, sosem híztam eddig néhány kilónál többet, amihez nyilván a sportolás is hozzájárult, hiszen 14 éves korom óta rendszeresen, versenyszerűen sportoltam. A terhesség alatt is mozogtam, konditerembe jártam személyi edzőhöz, és magamtól is edzettem, amennyit a pocakomtól tudtam.

Azt gondoltam, sima ügy lesz a szülés után, kilibbenek majd a kórházból a korábbi ruháimban, és a rajtam maradt pár kilótól hamar és könnyen megszabadulok. Hát, a libbenés és a korábbi 36-os ruháim a kanyarban sem voltak, az agyonhordott, kinyúlt macskanadrágomban bandukoltunk haza a hasamat fogva, természetesen nagyon boldoganJ.

Aztán a 6 hét leteltével alig vártam, hogy megkapjam az áment a dokimtól, hogy nekiállhatok sportolni, persze csak óvatosan. Futásnak is eredtem itthon egyből, majd azzal szembesültem, hogy 100 méter után elfogyott a szusz, a melleim pedig mintha önálló életre keltek volna. Legközelebb már két sportmelltartóval támadtam a kilométereket, amiket egyre könnyebb volt legyűrni. Nem nagyképűzök persze, 3 km-nél messzebbre nem jutottam egyelőre, de nekem most az is kiválóan megfelel.

Pár nap után azonban nagyon rám ijesztett Lujzi, mintha kevesebb lett volna a tejem, ami persze lehet, hogy betudható volt egy akkori növekedési ugrásnak, de én egyből a futást gyanúsítottam meg, és egy időre le is álltam vele. Inkább itthon tornázok lelkesen a pink szőnyegemen a pink labdámmal, mellettem a hintaszékben kalimpáló Lujzussal. Ilyenkor szinte vánszorognak a percek, fújtatok a kimerültségtől, és folyton azon gondolkodom, hogy a fenébe tűnhettek így el az izmaim. De újabb lendületet veszek, felidézve magamban a kórházi tartózkodásom legborzasztóbb mondatát, ami a szülés után másnap hangzott el egy kedves nővérkétől, aki épp kicserélte a kötést a sebemen: „Anyuka, legyen kedves, húzza fel a hasát!”. No, ez a mondat beleégett az öntudatomba, és újabb svungot szokott adni edzés közben. Ahogy az olyan élmények is, mint amit pár hete éltem át.

Egyik nap az ágyban feküdtem hanyatt – ez persze felesleges információ, mert hogyan is tudnék máshogyan feküdni?? – amikor azt hiszem, kitapintottam valamelyik belső szervemet a nem létező hasizmaim alatt. Rettentően megijedtem, mondanom sem kell, mert ez idáig világ életemben viseltem ott néhány kockányi hasizmot.

Egy szó, mint száz, azon vagyok, hogy visszanyerjem a régi formám. Egyrészt az írás elején említett hiúság is hajt, hogyne hajtana. Másrészt az a nem elhanyagolható motiváció is, hogy bár irtó mód szeretek vásárolni, de azért nonszensz lenne a korábbi ruhatáramat 1-2 mérettel nagyobbra cserélni. Szorgalmasan végigpróbálgattam őket már párszor, és megsúgtam nekik legutóbb, hogy azért ha lassan is, de haladok, és tavasz végén, nyár elején újra találkozunk!

Emlékszem, a Mami mindig olyanokat mondott nekünk a húgommal, mikor kicsik voltunk, hogy „Kitaposom a beled!, meg hogy „Belegyúrlak a betonba! és hasonló. A Dédi pedig mindig azzal fenyegetett, hogy jók legyünk, mert elvisz minket a rézf.szú huhú.

Én teljesen kétségbe voltam esve, mikor erre visszagondoltam, hogy hogyan lehet ilyen csúnyán beszélni egy gyerekkel, mit fog ebből elraktározni felnőtt korára. Felnőttem, és kijelenthetem, hogy a focipályán és vezetés közben kamatoztatom csak az örökölt tudást, ezen kívül jobbára szépen beszélek.

Itt jutott eszembe, hogy azért mégis örökölhettem valamit az anyai ágamról a saját gyerkőccel kapcsolatban, mert felsorolni is szörnyű, hogy mi mindennek becézzük szegény Lujzit.

Igazából csak akkor hívjuk Lujzinak vagy Lujzának, ha kicsit mérgesek vagyunk rá, mert indokolatlanul nyüsszög, vagy épp összeharapja szopizás közben a cicimet, mert azt hiszi, az jó móka. Jesszus de tud fájni, pedig még foga sincs. Hát így tudta megenni anno a Dédi fogak nélkül azt a sok mindent… most már értem.

Szóval Lujzi becenevei közül az alábbiak vannak jelenleg használatban itthon:

Bűz, Bűzös, Bűzbomba – e nevek eredetét, azt hiszem, nem kell magyaráznom.

Puszpáng, Puszpángzon – a kerttervezés első fázisaiban nézegettem a növényeket, hogy melyek azok, amik kevés törődést igényelve igazi túlélők – na, ezek fognak nekünk kelleni az udvarra – és akkor ismerkedtem meg a puszpáng szóval. Nagyon megtetszett a hangzása, és fogalmam sincs miért, ráragadt a gyerekre.

Guszti, Gusztáv, Gusztavzon – a Guszti elnevezést akkor kapta Lujzus, amikor egyszer evés után azzal a szokásos felduzzadt, kipirult világvégeislehet fejével az apjára nézett, aki elnevezte Gusztinak.

Rókabéka, Békaróka – no, ez fogalmam sincs, honnét jött. Hacsak nem a Vukból, amikor a kis Vuk próbálja becserkészni a békát.

RókusMókus – ez már a Róka becézése, és az Édes Kincses RókusMókus című saját, megzenésített költemény főszereplője.

Nyulacska, (Kis)Nyulas, Nyuszker, Nyuszkeráj, Kincses, Kincső – mivel az apukájával egymást hívtuk, hívjuk Nyulasnak vagy Kincsőnek, Kincsesnek, ezért a gyermekünkre is ráragasztottuk az elnevezést.

Dagadt Jézus, TokaMatyi, Pufilufi, Pufilúd – ezek sem szorulnak, azt hiszem, bővebb magyarázatra.

A Lujza név becézett formái is használatban vannak természetesen, úgymint Lujzus, Lujzinho (ő bizonyára egy brazil focista lehetett), Lujzipötty, Lujzao stb.

Nem csak a becézésen fedezhetjük fel a kegyetlen bánásmód jeleit, gyakran fenyegetőzöm is a gyerekkel:

Rendszeresen fenyegetem azzal, hogy kidobom a kukába, méghozzá a barna kukába, mert a pelusait is abba kell dobni. Továbbá leharapom az orrát, megeszem reggelire vagy vacsorára. Azt is szoktam neki ecsetelni, miközben átpelenkázom, hogy milyen sorrendben fogom elfogyasztani a kis testét. Először a kis ujjait harapom le a kezéről, aztán a lábáról, aztán az orrát harapom le és a többi.

Aztán mikor édes szívem esetleg elkezd sírni, arra gondolok, hogy: „Jesszus, ez érti amit mondok!”, és gyorsan bocsánatot kérek, és elmondom, hogy anya nagyon buta, és természetesen csak vicceltJ Pedig dehogy érti. Legalábbis valóban remélem, hogy nem...

Ezzel szemben anya, azaz Tubi Mama a következőket szokta neki mondani:

Édes kicsi Rózsabimbó, Gyönyörű Rózsika, Szépséges Virágom, Gyémántos Virágom, Tündéri okos pici virágom és ezen bókok kevert formáiJ

Gondoltuk is apával, hogy nyitunk egy online bókgenerátort, és alkalmazzuk anyut, mert minden helyzetre tartogat egy mézesmázos kedvességet az ő gyönyörű unokájának.

Én idő. Gyakran találkozom ezzel a kifejezéssel, amikor kismamák mesélnek magukról. Sokat gondolkodtam korábban ezen, amikor még nem voltam anyuka, hogy én aztán tutira nem fogok bezárkózni és kisajátítani a gyereket magamnak. Egyrészt azért, mert szüksége van mások szeretetére is, másrészt pedig azért, mert nekem is szükségem van más impulzusokra az anyaléten kívül is. Természetesen elsősorban anyának érzem magam, és el sem tudnám képzelni az életemet a babám nélkül. Furcsa is, amikor nélküle megyek valahova. Azon szoktam gondolkodni, hogy vajon látszik rajtam, hogy boldog anyuka vagyok?

Nem arról van szó, hogy az anyák önzők lennének, amikor szánnak magukra egy kis időt, hiszen nem szűnnek meg nőnek, sportolónak stb. lenni. A terhesség utolsó harmadában egyébként is bálna üzemmód lépett nálam életbe, és bár rendszeresen jártam edzeni, jöttem-mentem, mégsem tudtam az igényeimnek megfelelően mozogni. Szinte az idejét sem tudom annak például, mikor feküdtem hason. Így amikor a minap szülinapi ajándékként masszázson voltunk, eljött a nagy pillanat, amikor kb. 9 hónap után újra hason feküdtem. A cicijeim miatt nem volt egy nagy élmény, de a thai masszázs annál inkább :) A futás úgyszintén nem a légies suhanásról szól a plusz kilók miatt, de legalább mozog az ember, és minden kilométerrel könnyebb lesz!

Aztán például voltam már körmösnél, a szülés óta kétszer is. Sőt, fodrásznál is, és mivel isteni szerencsémre egy épületben volt a szoláriumstúdióval, az órámra pillantottam, hogy mennyi időm van még a következő szopizásig, és besurrantam 6 percre barnulni. Mondanom sem kell, egy kis tócsányi anyatej is velem napozott a szoliban, mire végeztem, így kalandos volt ez a kiruccanás is. Lóhalálában vágtattam haza a délutáni csúcsforgalomban, és ismét arra a jelentre nyitottam ajtót, hogy mama és apa a békésen szundikáló kétésfélhónaposom álmát vigyázza.

Még tavaly történt, hogy jegyet vettünk a győri Halott Pénz koncertre. Imádjuk a Halott Pénzt, már 3 koncertjükön voltunk. Nem mondom, hogy nem igényelt nagy logisztikát az este kivitelezése. Mama és Papa áttelepítve hozzánk, a korábban lefejt és lefagyasztott anyatej kiolvasztásának instrukcióval ellátva vész esetén. Mivel 20 órakor kezdődött a koncert, muszáj volt cselhez folyamodnunk, és átvernünk kicsit Lujzit, akit eddig többnyire 21-kor fürdettünk, mert apa akkorra ér haza edzésről. Talán azt hiszi, hogy a fürdés után már az esti szopi jön, és álomba szenderül legalább 5-6 órára, ahogy szokott. A koncert alatt nem számoltam, hányszor kukkantottam a telefonomra ugrálás és éneklés közben. És természetesen hátul álltunk, amúgy öregesen, hogy ha menni kell, könnyű legyen menekülőre fogni. Rekedt torokkal és élményekkel gazdagon suhantunk haza a koncert után, ahol a kicsit csalódott nagyszülők azzal fogadtak, hogy sokat nem tudtak babázni, mert Lujzi pár perc után elaludt, és azóta húzza a lóbőrt.

Nem mondom, hogy törvényszerű, hogy minden gyerek ilyen jól alszik, és ennyire jól viseli mások közelségét. De azt a gondolatot gyorsan elhessegethetik a babát tervezők, hogy „Jaj mi lesz, ha babám lesz, folyamatosan rám lesz ragadva, ezentúl nem mehetek egyedül sehova…”. Egyrészt rá lehet bízni a kisbabánkat szerető családtagokra, barátokra, másrészt anyaként tapasztalatom szerint igényli mindenki, hogy idejének 99%-t a kisbabájával töltse!

Folyamatosan a Pinterestet bújom. Legyen szó divatról, lakberendezésről, bütykölésről, kreatív ötletek után mindig itt kutatok. Mivel unikornis-mániás lettem (mostanában könnyű ezt a kislányomra fogni), nagyon megtetszettek ezek a kis fehér tündéri unikornis-tojáskák. Mivel szép idő volt a napokban, nyakunkba vettük a kis két hónaposommal a várost, és beszereztük a hozzávalókat, a hét végén pedig, több etapban persze, el is készítettem a húsvéti díszeinket.

Az alábbiakra lesz szükséged:

- fehér tojások (elég nehéz beszerezni a hófehér héjú tojásokat, kreatív boltokban kaphatók fehér színű műanyag vagy akár hungarocel tojások is). Nekünk szerencsénk volt, az egyik mama a faluban kapott csudiszép hófehér tojásokat;

- gombostű és kanál a kifújáshoz;

- arany színű papír és madzag az unikornis szarvához;

- kétoldalú ragasztó;

- ragasztópisztoly;

- olló;

- művirágok, egyéb dísz, csecsebecse;

- fekete filctoll vagy fekete festék és ecset.

Első lépésként alaposan lemostam a tojásokat, majd hozzáláttam a kifújásukhoz. A gombostűt a kanállal ütögetve kilyukasztottam mindkét oldalán a tojást, majd az apró tűhegynyi lyukat alulról felfelé „vájkálással” kissé megnagyobbítottam a tűvel, hogy könnyebb legyen kifújni. Mindig elkövetem azt a hibát, hogy túl kicsi lyukat vájok, hogy nehogy már meglátszódjon a lyuk, aztán majd’ felrobban a fejem fújás közben. Az 5. tojásnál már majdnem megütött a guta, így tényleg nagyobb lyukakat csináltam eztán.

Átmostam vízzel a tojásokat ezután belülről is, hogy nehogy ragadósak legyenek.

Kifújni persze nem kötelező a tojásokat, én nem vagyok egy pazarlós típus, no meg épp tojásos lecsót kívántunk vacsorára, úgyhogy felhasználtam minden „hozzávalót”.

Az unikornis szarva a következőképpen készült:

Az aranyszínű papírból 1/3 környi cikkeket vágtam ki, majd a kétoldalú ragasztót az egyik oldalára végig ragasztva összesodortam ezeket gúlákká. Két csík ragasztó segítségével rögzítettem rá a madzagot. Elég stabilnak tűnik így elsőre, remélem nem fog egyszer csak letekeredni.

Az unikornis összeállítása:

A tojás keskenyebb tetejét beragasztóztam a ragasztópisztollyal, majd ráerősítettem a szarvat és a művirágokat.

Ezt követően megrajzoltam a szemét, és el is készült az übercuki húsvéti unikornistojás.

Jöhetnek a locsolók, mi Lujzival készen állunk! ;)