Elérkezett az idő, amikor végre kis családunk nyaralni ment. No, nem csaptunk bele egyből a közepébe, egyelőre kipróbáltuk magunkat eme ingoványos, ismeretlen terepen, távol a megszokott rendtől, úgyhogy kocsiba pattantunk, és meg sem álltunk a szlovén tengerpartig. Lujzaapukája visszatért legénybúcsúja dicső helyszínére, legalábbis amellé, mert a buliközpont Portoroz mellett fekvő gyönyörű szép kisváros, Izola volt az úticélunk.

Ha eddig csak egy mosollyal nyugtáztam a kisbabával utazó anyukák teljesítményét, akkor ezek után földig meghajlok előttük, mert egy vagy két személyben (az apukákról se felejtkezzünk meg) koordinációs managerek, stratégák, sofőrök, bűvészek, egy komplett entertainment team, londínerek, erőemelők, takarítónők, úszómesterek, vízimentők (ez utóbbira szerencsére nem volt szükség) stb., és még élvezik is az utazást, vagy legalább is annak a végeredményét, a nyaralást a gyerekkel.

Már a bepakolás sem volt semmi stratégiai és koordinációs gyakorlat. Azon kaptam magam, hogy háromnegyedik pakoltam az óriásbőröndöt, és még mindig csak a kisasszony holmijánál tartottam. Kezdő utazó anyuka vagyok, semmi kétség, de hátha hurrikán, szibériai hideg támad, vagy Lujzababa huszonnyolcszor kakil be egy nap, és biztosan-nem-lesz-a-közelben-olyan-bolt-ahol-pelenkát-lehet-venni alapon besuvasztottam kb. egy hónapra való pelust. Még jó, hogy hidegélelmet nem csomagoltam, csak egy répás és egy almás konzervet, mert még mindig szopizunk. Aztán hát persze, hogy a strand és a belváros közötti boltban minden földi jó, pelenka és babaétel kapható volt, pont, mint itthon, mert hát ugye nem Hongkongba utaztunk, csak a szomszéd országba.

A keljünk-hajnalban-hogy-korán-odaérjünk terv elég korán füstbe ment, mert még is csak pihenünk, és nem lóverseny ez, kérem. Amúgy meg tényleg csak 5 óra volt az út. Lujzus aludt, evett, aludt, mint a mesében, egészen az utolsó 200 km-ig, amikor is – most a rendőr ismerősök ne olvassák tovább – megunta a hordozóban való bekötött létet, és az út végét az ölemben töltötte teljes mértékben szabálytalanul. Megbeszéltem vele, hogy ha megállít egy rendőr, mit kell mondania, mert ezt neki kell kidumálni, hogy hatásos legyen.

No, nem is megyek bele minden kis részletbe, hiszen a legnagyobb dolog az volt, hogy teljesen más világba csöppent a kárpát-medencei kis mókusunk, ahol sós víz illat vette körül, sirályok repkedtek a feje felett, hullámok zúgtak a lábunknál, úgyhogy alig bírt betelni az új élményekkel. A tengervízzel első nap még csak bokáig ismerkedett, azt is nyüsszögve, majd a második nap már nagy lett a barátság, apa kezében járt keze-lába a hideg vízben elmerülve.

Ami a szülőket illeti, olyan volt ez a nyaralás, mint amikor 30 évesen egy szombati berúgás után konstatálod, hogy nem vagy már a régi… Csupa kisgyerekes család, izgő-mozgó, csivitelő, rohangáló csemete között találtuk magunkat, és azon kaptuk magunkat, hogy élvezzük Este 9-kor már sétáltunk hazafelé a vacsiból, ennyi volt minden nap a kimaradás. Lujzaanyukája Aperol Spritze pedig még mindig várat magára, de valahogy azért alkohol nélkül is kihúztam, annyira azért nem volt strapás a nyaralás.

Móki birtokba vette a házat!

Hetek óta szorongatott a gondolat, hogy hamarosan muszáj lesz áttenni nappali székhelyünket a kanapén berendezett babasarokból a padlóra, ugyanis úgy éreztem, a kisasszony eléggé korlátozva van a szabad pörgés-forgásban. Nem volt mese, jött az alapos porszívózás, fertőtlenítő felmosás, leterítettük a babaszoba (még) szép fehér, bolyhos szőnyegét a nappaliba, és elindult a móka. Eddig is pár méternyi távolságban tengettem napjaimat Lujzi mellett, hogy ha valamilyen szuperképessége révén kiatletizálta volna magát a babafészekből, akkor ugrásnyira legyek, de most már tényleg a sarkában kell lennem, mert pikpak fordul kettőt-hármat egy irányba, és már koppan is a kis fejecskéje a padlón. Totál úgy éreztem ma magam, mint abban a pandás youtube-os videóban a gondozó, aki nem győzte összehalászni a kispandákat, akik négyen öt felé hömbölyödtek folyamatosan. Pedig nekem csak egy izgága guruló Mókira kell vigyáznom…

Lujzababa felettébb élvezte az első délelőttöt a kitágult térben, olyannyira, hogy azt vettem észre, egyszer csak csukódnak le a szemei, és magától elaludt a szőnyeg szélén.

Azt hiszem, végérvényesen eluralkodott a gyerekbirodalom a házban, úgyhogy Kedves Vendégeink, aki látogatóba jön, most már tényleg kérjük a cipőket levenni és sűrűn lefelé figyelni, mert bárhol előfordulhat egy guruló Lujzababa! 

SundisMóki a földön.

Már ez elején szeretném leszögezni, hogy Lujzababa továbbra is egy tündér. Ahogy egyre több anyukával beszélgetek az egyre sokasodó élményeinkről, tényleg összetehetem a két kezem, mert Lujzus magától elalszik, ügyesen eszik, nem volt még beteg, a fogzást is egész jól viseli. A haja növekedése pedig továbbra sem zavarja, mert még mindig kopaszbarack, a feje búbján a kis kunkorral.

A végkifejlet

Viszont a teljes idillnek pár héttel ezelőtt azért búcsút mondtuk, ugyanis a kisasszony máig rejtélyes módon megtanult hisztizni. Az élet csodájának tartottam mindig is, ahogy egy kisbaba a maga tempójában haladva megteszi szépen sorban a fejlődésének megfelelő lépéseket, ahogy megtanul mosolyogni, használni a kezét, ahogy felfedezi a lábát, megfordul stb. Ezeknek mind körbeállva tapsol a család és a barátok, nyugtázva, hogy milyen ügyes ez a gyerek. No, a hiszti megtanulását szívesen kihagytam volna a sorból.. Apropó, azért elgondolkodtató, hogy ezek hogyan vannak a génjeinkbe kódolva, mert hogy ezt tőlünk nem tudta ellesni, az biztos. Irtó profi eszköztártat fejlesztett ki magának a kis gengszter rövid idő alatt:

- búgás, ami először csak az érzelmeinkre próbál hatni, hátha megesik rajta a szívünk,

- nyüsszögés, ami a búgásnál már kissé hangosabb zajkeltés,

- visongás, ami egyértelműen a fülünket, mint érzékszervet támadja,

- csapkodás, ez valamiféle keleti harci módszer kezdetleges változata,

- majd a legvégső fegyver: a feszengés, híd „építés”,

- és végül az utóbbi ötvözése égtelen üvöltéssel.

No nem mondom, hogy Anyu beszámolói szerint én nem vágtam magam földhöz egyszer sem, és nem kellett a Baross úton vonszolni, de nem gondoltam volna, hogy a NégyésfélhónaposLujzababa már most ilyen megfontoltan műveli a hiszti művészetét, és ki tudja, mi vár még ránk..

Az érintett, másik fél hozzáfűznivalója: "Aljas rágalom!"

Gyerekkoromban természetesnek tűnt, hogy Anyu főz otthon, addig Apa mindenféle mást csinál. Füvet nyír, sövényt vág, focizni megy, csupa elvileg férfias dolga van. A teóriám már elég hamar megdőlt, mikor kisgyerekként a babázás mellett a focilabda is ugyan úgy érdekelt minket, tizenévesen pedig már igazolt labdarúgóként rohangásztunk a pályán. (A többes szám a húgomra és barátnőimre vonatkozik, tehát nem csak én voltam/vagyok fura). Ahogy ez a talán fiús oldalam kibontakozott, úgy háttérbe szorultak bennem bizonyos női sztereotípiák, mint például a főzés szeretete. Kiskoromban még szívesen segítettem Anyunak a konyhában megcsinálni ezt-azt, de ahogy egyre telt az idő, abszolút elvesztettem minden érdeklődésemet a főzés iránt. Amikor elköltöztem otthonról, még könnyű volt arra fogni a dolgot, hogy de hát 1 vagy 2 főre nem érdemes főzni, meg ugye amúgy is mindenki a munkahelyén eszik, mennyivel egyszerűbb rendelni stb. Néha-néha persze megvillantottam tehetségemet én is, ami a borsó- és karfiollevesre, valamint a tonhalas tésztára és pirítósra korlátozódott. Ezeket istenien meg tudtam csinálni.

Közben az élet úgy hozta, hogy találkoztam Lujzaapukájával, aki egy született zseni a konyhában. Szerintem főzősműsorokon szocializálódott, és azóta is töretlen az érdeklődése a téma iránt. Kívülről fújja a különböző főzési eljárásokat, és imádja ezeket a gyakorlatba is átültetni. Olyan menüket rittyent össze itthon, ha van ideje, hogy nem győzi fotózni az instára, hogy majomkodjon vele egy kicsit (bocsi Nyulas, ezt muszáj volt).

Szóval elgondolkodtam mostanában, amikor lassan időszerű lesz Lujzinak az anyatejen kívül mást is megkóstolni, hogy jól van-e ez így. Nem vagyok egy vérmes „szüfrazsett”, de az biztos, hogy nem élnek bennem a nemi sztereotípiák arra vonatkozóan, hogy a nőnek a konyhában a helye, mert akkor a férfiaknak meg állandóan vadászni és háborúzni kellene? De mégiscsak én vagyok Lujza anyukája, én vagyok vele itthon, és ha nem szeretném óvodás koráig ciciből etetni (na neeeeeeem), vagy folyamatosan bébiételt vásárolni (ezt seeeeem), akkor azért meg kell emberelnem magam, és alaposan kitanulni a főzés mesterségét. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy mióta itthon vagyok – 8 hónapos terhes korom óta – kénytelen voltam azért elkészíteni ezt-azt, hogy ne haljak itthon éhen. Nem olyan rossz tehát a helyzet, de van azért még tanulnivalóm a konyhában, amit szégyen ide vagy oda, valószínűleg a férjemtől fogok megtenni!

Már több, mint egy hete nem írtam bejegyzést. Nem is csoda, hiszen annyi minden történt velünk. Épp ennek apropóján arra bíztatok minden kisbabás családot, ha tehetitek, szerezzetek mnél több élményt együtt, kiránduljatok minél többet a szabad levegőn a csöppséggel!

Mi is így tettünk Pünkösd hétfőn. Miután délelőtt Lujzus megismerte első igazi gyerekpajtását, a 10 nappal idősebb MátéBabát, a baráti látogatást követően volt egy szabad délutánunk. Adott volt a jó idő, a kellemesen meleg napsütés, így felkerekedtünk, Lujzaapukája felcsatolta a kengurut, hogy megtaláljuk a lakóhelyünkhöz közeli Lila-hegyi kilátót. 2 hete már tettünk egy félig sikerült kísérletet erre, amikor is inkább egy másik, szerényebb adottságú kilátónál lyukadtunk ki. (nem is gondolná az ember, hogy hány kilátó van errefelé)

Most biztosra mentünk, a másik, rövidebb irányból indítottuk a csúcstámadást, bár gyanúsan magányosan bandukoltunk az úton. A kilátónál aztán nagy tömeg fogadott bennünket, bizonyítva, hogy tutira van egy másik feljárat is a hegyre. További élményekre vágyva a lefelé úthoz így hát mi is a másik irányt választottuk, de valahol elmulasztottuk a jobbra kanyarodást, és kb. fél óra bandukolás után, amikor már Győr sziluettje látszott a dombról, csak megkérdeztük, hogy hol is fogunk mi kilyukadni. A Győrújbaráti Gyermektábor válasz nem hangzott túl bíztatóan, mivel a kocsinkat a szomszédos (Nyúl) faluban hagytuk. Így hát letelepedtünk az erdő szélen, mint a mesében, Lujzus uzsonnázott egyet, hiszen anya cicije ugye kéznél volt. Miután megnyugodtunk, hogy a csemete a nagy rengetegben nem fog éhen-szomjan halni, visszafordultunk és röhögtünk egyet magunkon, mert eszünkbe jutott a mondás: Járt utat járatlanért el ne hagyj!

Miért szuper jó dolog kirándulni?

- Mert a legjobb családi program, csak egymásra figyelünk. Ilyenkor szerintem kis csapatot alkot apa és anya, nomeg a csemete, van egy cél, amit meg kell valósítani, esetünkben elérni a kilátóhoz, és persze vissza is találni. Nincs tv vagy telefonnyomkodás, hacsak nem az aktuális helyzetünket akarjuk bemérni a google maps-en.

- Mert a szabad levegőn vagyunk. Akár csak pár száz méterre otthonunktól vagy a várostól is jó illatok, madárcsicsergés vár. Döbbenetes, hogy fel tud töltődni az ember a természetben, abban az igazi kirándulóillatban, amikor csupa gyerekkori jó élmény jön elő hasonló családi kirándulásokról, csatangolásokról.

- Mert annyi minden szép látnivaló, felfedeznivaló van a környezetünkben, legyen szó egy tavacskáról, erdőről, kilátóról. Nem is kell egyből messzire menni, amíg pici a baba, elég egy fél órás autóút, és szerintem minden lakóhely mellett találunk valami szépet Magyarországon.

Kalandra fel!

Itthon „ülő” (a legkevésbé sem jellemző rám) anyukaként égető fontosságúnak éreztem, hogy minél előbb legyen egy gyönyörűszép házszámtáblánk. Ugyanis rengeteget rendelek a netről, a futároknak pedig nem győzöm magyarázni, hol is lakunk. Nem mintha az ideiglenes, faszeletre festett házszámunk alapján megtaláltak volna minket, no de hátha a szupercsini új, személyre szabott majd könnyebben idecsalja őket.

Az interneten az egyik, kreatív termékeket forgalmazó oldalon láttam nagyon helyes táblákat, és ahelyett, hogy rendeltem volna, természetesen magam álltam neki az elkészítésnek. Akinek van némi rajztehetsége, szerintem bátran nekifoghat, mert igazán nem volt nehéz a kivitelezés.

Amire szükség lesz:

- fatábla (kreatív boltokban kapható különböző méretben és formában)

- ceruza, radír a minta felrajzolásához

- akrillfesték különböző színekben

- fekete filctoll a kontúrvonalak megrajzolásához

- ecset

- kültéri lakk

Múltkor említettem, hogy sokat vagyunk úton Lujzussal, kirándulunk, csavargunk, ezért fontos volt, hogy mindkét autónkon legyen „Baby on board” jelzés. Az enyémre természetesen unikornisost szeretett volna Lujzi , ezért majd kiugrottam a bőrömből, amikor felfedeztem ezt a cukiságot az ebayen. Lujzaapukájáéra viszont rendeltünk egyet a netről, és ezt a mintát másoltam aztán rá a házszámtáblánkra is.

Az elkészítés lépései:

- Ceruzával rajzoljuk fel a mintánkat a táblára! Ha nem karcoljuk bele a vonalakat, akkor simán tudunk radírozni is.

- Ezt követően kevés vízzel higítva fessük ki a mintánkat, nehogy elfolyjon a falemez rostjai között a festék!

- Ha megszáradt a festék, balról jobbra haladva húzzuk ki fekete filccel a minta kontúrvonalait! A haladási irány a filc elmaszálása miatt fontos, amire én rendszerint nem figyelek.

- Ezután tetszés szerint fessük körbe a tábla széleit, hogy bekeretezzük, és igazán házszámtáblássá tegyük az alkotást!

- Ha mindenünk megszáradt, jöhet a lakkozás. Jó alaposan, a tábla minden kis szegletét (a hátulját is) kenjük be lakkal, hogy kiállja az idő vas fogát a kerítésre vagy a házunk falára erősítve!

Tipp:

Személyre szabhatjuk családunkat, a neten számos családi matricarendelős oldal van, ahol összeválogathatjuk a családtagokat hobbijuk stb. szerint. Ezt a mintát aztán rámásolhatjuk a táblára.

Jó kreatívkodást!

Alig múlt el anyák napja, épp kezdtem beleélni magam, hogy a háromésfélhónapos Lujzababa szinte átaludta az éjszakát, mikor akcióba lendült a kisasszony. Éjjel ismét két óránként felkelt, nyöszörögve jelezte, hogy ő bizony megéhezett, és cicit kér, de gyorsan, mert neki fog keseredni. Ilyenkor nem szoktam pelust cserélni, azzal sem húzom az időt, mert tényleg ordítani kezd, amivel az apukáját is felkelti, ha még nem ébredt volna fel. Éjjelente amúgy is csak pisilni szokott, a ratatát a reggeli szopi utánra időzíti menetrendszerűen. Most is így jártam el, mind a négy, ismétlem négy alkalommal. Reggel aztán Lujzaapukája elindult dolgozni, őhuncutsága húzta a lóbőrt a kiságyban, én pedig örültem, hogy még egy kicsit szundíthatok. Aztán Lujzus felébredt, keresztbe fordulva, ahogy mostanában szokott, és mókázni kezdett. Beszélgetett a falon a képekhez, rúgdalta a kiságy rácsát, látszólag jól elszórakoztatta magát.

Én meg gondoltam addig lapítok csendben mellette, amíg farkas éhes nem lesz, és adj Uram de rögtön cicit nem követel. Aztán jött a menetrendszerű ratata, szegény pelus azonban nem bírta a megpróbáltatásokat, és megtörtént a baleset. Félve közelítettem a kiságyhoz, ahol már messziről látszottak az árulkodó jelek. A nyomok F. Lujza, egyelőre még büntetlen előéletű magyar állampolgárhoz vezettek.

Lujzaanyukája legrövidebb útja pedig a tisztába tevést követően a fürdőbe, ahol a jó öreg Vanish szappant hívta segítségül. Ezúttal nem csupán a rugdalózó és a kiságyhuzat került a csapba, hanem a komplett babamatrac is átesett a folttisztításon.

Négy, azaz négyszer, mutatom: négyszer ettem az éjjel :-)

A vádlott állítása szerint a közelében sem járt a történteknek. Kihallgatása során a bagoly előtt bár még megpróbált félrebeszélni, azonban hamar megtört, és töredelmesen bevallott mindent, amit tüsszentése is igazolt.

Még szerencse, hogy épp a hétvégén kereszteljük, így a Jóisten kihúzza a csávából, és lemossa a keresztvízzel a kis gaztevő vétkeit. :-)

Május első vasárnapja ovis korunk óta igazi ünnep. Emlékszem, minden őrültséget kitaláltunk kicsi korunkban, hogy anyut megajándékozzuk. Természetesen az oviban, iskolában is készítettünk csináldmagad ajándékokat, de emellett kitaláltunk színdarabokat az utca gyerekeivel, volt, hogy akkoriban 20 forintért vettünk illatos szappant a szomszéd boltban. Ez utóbbit azóta sem értem, miért tűnt olyan jó ötletnek, anyunak biztosan mindig jó illata volt J

Imádtunk ajándékozni, ez a mai napig megmaradt. Anyák napjára készülve is inkább az járt a fejemben, hogy milyen ajándékokat készítsek most már nem csak a saját nevemben anyunak, hanem neki, mint nagymamának és Lujzus másik mamájának és a dédinek is (és az én keresztanyukámnak is, aki történetesen Lujzi pótmamája, nála született a kórházban, tulajdonképpen ő látta meg először a családbólJ).

Nem is jutott eszembe azon gondolkodni, hogy én is anyuka vagyok, és a mai nap az én ünnepem is. Lujzi aztán rögtön korán reggel azzal örvendeztetett meg, hogy most először szinte átaludta az éjszakát. Valószínűleg azért, mert rendkívül elfoglalt lehetett álmában, mert mostanában mozgalmas éjszakái vannak, rendszerint keresztbe kússza-mássza magát a kiságyban.  Most estefelé gondolkodtam csak el az élet nagy dolgain, mint anyuka, amiket biztosan meg fogok osztani egyszer itt is, de most egyelőre túl sok minden jár Lujzaanyukája fejében a boldogságtól.

Kezdetektől fogva arra törekedtünk, hogy Lujzibabával minél mobilisabbak legyünk. Gyakran pattanunk autóba, és vesszük nyakunkba a belvárost, sétálunk, barátnőkkel (egyelőre az enyémekkel, hiszen Katica és a Lufi nem jön velünk :)) bandázunk. Amint beköszöntött a jó idő, alig vártuk, hogy igazi kirándulásra is elvigyük Lujzit. Egy tatai és egy pannonhalmi fél napos sétát végigszunyókált a kisasszony, most, a hosszú hétvégén azonban igazán kivette ő is a részét a buliból. Míg Lujzaapukája focizott, a család női tagjai elmentek rododendronokat nézni a Jeli Varázskertbe. Tubi Mama igazán korán megkezdte a gyermek botanikai oktatását, ha már anyukáján nem fogott a tanítás. Lujzus érdeklődve nézegette a színes, szagos virágokat, többnyire cipeltette magát mamája karjában persze. Aztán a korán jött nyarat a Balcsi parton is kiélveztük, lassan már hazajár Balatonfüredre a háromhónapos nagylány. A csobbanás igaz, még várat magára, de az unikornisos fürdőrucit már megrendeltem neki :D

Egy ilyen kirándulás eleinte logisztikai hadműveletet igényelt, mostanra azonban már rutinosak lettünk. A babakocsi hálója és a felakasztható pelenkázótáska minden cókmókot elnyel, a leglényegesebb, anya cicije meg ugye szerencsére alapfelszereltség, így nagy baj nem érhet minket az úton.

Május elseje lévén a kisasszony igazi májusfát is kapott a Papától, este pedig izgatottan várjuk a Real Madrid – Bayern BL-elődöntőt. Azt hiszem, nem kérdés, hogy kinek szurkol a család :)

Tanárnő és tanítványa

Azt hiszem, mániákus lettem. Mániákusan féltem és óvom Lujzit. A kutyáktól, méhektől, illetve aktuális ellenségeinktől, a bogaraktól. Nem vagyok extra nagyon bogárfóbiás, ha rá vagyok kényszerülve, le merem csapni a hat- és nyolclábú betolakodókat.

(Az elhivatott állatvédőktől elnézést kérek, egyben meg is kérem őket, hogy ne olvassák tovább a blogbejegyzést, mert bogárvér fog folyni…)

Már az elején szeretném leszögezni, hogy semmi esetre sem szeretnénk egy nyünyőkét nevelni Lujziból. Mi, a szülei is vérbeli falusi gyerekként nőttünk fel, csatangoltunk, fára másztunk, bunkit építettünk, estünk-keltünk. A kisasszonynak is hasonló gyerekkort tervezünk, habár a mai lehetőségek azért nagyban megváltoztak. Akkoriban, 30 évvel ezelőtt elvétve ment el egy autó az utcán, nem jártak idegenek a falvakban, nem volt mitől félteni a csemetéket. Mondjuk bogarak akkor is voltak, úgyhogy e ponton még konzultálnom kell anyuékkal...

Azt már most megállapíthatjuk, hogy Lujzus igazi spártai gyerek, meg se kottyan neki az oltás, az elsőt rendszerint észre sem veszi, a második után van egy fél perces sírás, és már el is intézte a doktor bácsit. Mondjuk, aki ilyen bátorságkártyát kap, annak tűrni is kell a megpróbáltatásokat.

Példamutatóan bátor:)

No de a bogárcsípés ellen, úgy érzem, nekem kell megvédenem. Ezért magam is meglepődök, milyen reakciókat vált ki belőlem egy-egy betolakodó cincér, hangya, apró pók vagy bármilyen általam azonosíthatatlan bogár. Habozás nélkül rohanok célszerszámért, gyakran csak egy zsepiért, és őrült vehemenciával addig csapkodom a szerzetet, amíg szét nem fasírozom. Ilyenkor még a lényem is beleborzong, kiráz a hideg, és elkezd fájni a cicim, mert arra gondolok, hogy ezek a kis mocskok éjjel tuti a kiságy felé túráznak, és meglátogatják Lujzit.

Csak bízni tudok benne, hogy a mászókák, hinták és egyéb „őrülten veszélyes” gyerekjátékok ellen nem fogok ilyesfajta hadjáratot indítani, mert én is tudom, hogy nincs cukorból a gyerek, és úgy tanulja meg az élet iskoláját, ha igazi kis kópé lesz, mint anno a szülei.